Nagycsütörtök a húsvéti ünnepkör három szent napja közül az első, Krisztus elárultatásának és elfogatásának napja.

Kisgyerekként azonban ez a fájdalmas történet még nem érintett meg, sokkal inkább a hozzá fűződő mese, aminek szeretett nagynéném kiváló mestere volt. Nagycsütörtökön elnémulnak a harangok, és ő elmesélte, hogy ilyenkor  a harangok útra kelnek, Rómába repülnek, és ott mindegyik saját nemzeti színű sszalagjával felerősítve várakozik, hogy majd a feltámadásra visszatérjen, és zengő hangon újra megszólaljon. Csütörtökön alkonyatkor, az esti mise táján, álltunk a tornácon, és kémleltem az eget. Valószínüleg ő engem kémlelt, és amikor egy pillanatra elkalandozott a tekintetetem, felkiálltott:"Jaj, nézd csak, éppen itt száll!" Persze mire felnéztem, már híre-hamva sem volt az égi jelnésnek. Kicsit csalódott voltam, mint aki lemarad a hullócsillag látványáról, de a következő évben azzal a reménnyel kémleletem újra, hogy talán most több szerencsém lesz. 

Aztán amikor a saját lánykám lett annyi idős, hogy már értette ezeket a csodákat, akkor együtt várakoztunk a teraszon, hátha sikerü elcsípni a pillanatot. Sosem sikerült.

Azt hiszem ma is kiállunk.

Megosztás a facebookon