Vannak az életnek különleges, ihletett pillanatai, amikor valami megérint bennünket. Talán mondhatjuk, hogy valamiféle katarzis. Irodalom órán találkoztam előszőr a szóval, talán az Antigoné kapcsán.Leegyszerűsítve lelki megtisztulásnak neveztük. Valamiért a fejemben akkor úgy rögződött, hogy az a színházhoz kapcsolódik. Aztán élesedett a látásom, és úgy éreztem: az igazi művészethez. (Számomra színházhoz egyre kevésbé - sajnos.) 

Később tudtam, hogy lehet ez az életnek bármely pillanata, a természet megélése akár. És talán nem is a katarzis a jó szó. De hogy minden sejtig hat, az biztos.

Pannonhalmán mindig. Az 1000 év, a kultúra őrző-örökítő szerep, a szellemiség, a küldetés... Isten tudja mi együtt.

És most Bakonybélen is megtalált ugyanez az érzés. A Borostyán-kúthoz sétáltunk. Már a táj is pompás volt. A kápolnánál 4 idős asszony rózsafürért imádkozott. Megilletődtem. A sziklában elhelyezett Mária szobortól még inkább. És az élmény még tovább fokozódott. Felmentünk a kálvárián. A tetején a feszületnél kis kőhalmok őrizték az ottjárók nyomát. És olyan természetes volt, hogy mi is elkészítettük a magunkét. És valahogy nem volt bennem kétség, hogy a sziklák valamelyikén egykor tényleg Gellért püspök üldögélt remetei magányában.

És mindennek ellenpólusaként egyes nézetek szerint a település elnevezése abból ered, hogy a Bakony "béliben"/belsejében húzódtak meg az államalapítás táján azok a pogányságukhoz ragaszkodó ellenszegülők,akik nem akarták felvenni a kereszténységet. Mindezt azzal támasztják alá e felfogás képviselői, hogy a környéken rengeteg kő, szikla, rés, hasadék saját nevet kapott, vélhetően azért, mert e helyeken a pogányok saját szokásaik szerint mutattak be áldozatot.

Egyfelől remeték, Gellért püspök, másfelől hitetlenségükhöz ragaszkodó ősök. Alig tudunk valamit e korról, pedig micsoda vívódás és küzdelem lehetett. A kereszténység felvétele, bizonyos értelemben a szabadság egy szeletének feladását jelenti, ám a fennmaradás egyetlen útja volt. Hogy lehet ezt megértetni? (Persze tudjuk:karddal. "Géza keze vértől szennyezett."

Végül, de semmiképp sem utolsóként: Cseh Tamás, akit indián-közösség létrehozására ihletett a táj, s élete utolsó két évét itt  töltötte.

Megosztás a facebookon