Azzal szeretném kezdeni, hogy szeretek tanár lenni.

Ma volt egy lyukasórám, a tanáriban többen voltunk. Egy kolléganő a 8.-asok továbbtanulási adatait vitte gépre. Egy másikuk erre megkérdezte, emlékszem-e még, volt idő, amikor minden továbbtanulóról jellemzést kellett írnunk. (Nekik meg önéletrajzot a továbbtanulási kérelem mellé.) Egy fiatal kolléga megkérdezte, hogy bírtuk. És én azt válaszoltam, kevésbé volt megterhelő, mint a mostani feladathalom.

Aztán hazafelé azon gondolkodtam, hogy miért érzem így? Egy osztálynyi jellemzés nem kis feladat. Volt-e értelme? Hát ezen persze lehet vitatkozni. Nyilván többségében azt gondoljuk, egy jellemzés szubjektív , és adott esetben befolyásolhatta egy diák jövőjét. Kétségtelen.  Azonban nem erről akartam írni, hanem arról, hogy miért éreztem kisebb tehernek 25 jellemzés megírását, mint a mostani helyzetet.

Arra jutottam magamban, hogy most a legnagyobb teher, az állandó védekezés. Hogy mi ellen? Minden ellen.

A pszichológia felerősödése ahhoz a tendenciához vezetett, hogy a gyerekekben erősíteni kell az önbizalmat. Ez teljesen rendben is van (nem vagyok híve a tekintélyelvű iskolának). De a helyzet az, hogy az iskolába megérkezik a rengeteg határtalan önbizalommal felvértezett gyerkőc (Te okos vagy, tehetséges vagy, bármi lehetsz, mindent megkaphatsz... Főleg mindent megkaphatsz. http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/boldogtalan_frusztralt_fiatalok) Bár a hivatkozásom egy korábbi generációról szól, de a mai gyerekek még inkább ebben a szellemben nevelkednek.  És nagyon sok szülő nem okosan szereti a gyermekét. Sokszor látom, akkor is kardot ránt a gyerek védelmében, amikor talán inkább meg kéne mosnia fejét. (Szülői értekezlet, anyuka: "Jogtalanul kapott szaktanári figyelmeztetést a fiam." Tanár: Miért gondolja így? A kolléganő belépett a terem ajtaján, és a feje mellett húzott el egy pulóver és egy tolltartó. Anyuka:"De nem tört el a tolltartóban semmi."    ???? - Mit lehet erre mondani?)

Szóval egyik oldalon ott vannak a sokszor nem kevéssé öntudatos gyerekek, a másik oldalon meg mi tanárok, akik mindenért számonkérhetők vagyunk. 

Először is akárhány éve vagyunk a pályán, írjunk portfóliót, hogy bebizonyítsuk, alkalmasak vagyunk a feladatra. (Igen, tudom, nem mindenki alkalmas. Viszont ezt nem a portfólióval lehet kiszűrni. A papír mindent elbír.) Ha megírtuk, védjük is meg. Aztán jön a BECS (lánykori nevén PÖCS), hogy megnézze , megfelelően végzem-e a feladatom. Bizonyítsak ismét. Természetesen nem vagyok tökéletes (miért lennék), tehát írjak programot arra, hogyan fogom önmagam fejleszteni. 

Készítsek mindenről dokumentumot, hogy bizonyítani tudjam, én szóltam: hogy gyengén megy valamelyik tantárgy, hogy sokat hiányzik a gyerek, hogy hiányzik a házi feladat (amit amúgy minek adtam, mikor úgyis túlterheltek), hogy rendszeresen nincs felszerelés.... Ezt mind dokumentáljam, hogy ha reklamálni jön a szülő, hogy miért bukott meg a gyermeke, akkor megvédjem magam: én szóltam. Annak a szülőnek kell magyarázkodnom, aki amúgy októberben nézte meg utoljára az e-naplót, és nem jött fogadóórára... Csak számonkér.

És most itt a lemorzsolódást megelőző program. Ha fennáll a veszélye egy tanuló lemorzsolódásának, mindent meg kell tennem, hogy ezt elkerülje. Nekem kell mindent megtennem. Az nem számít, hogy 32-t meg tudtam tanítani, egyet nem (őt 5 másik kollégának sem sikerült), készítsünk tervet arról, miként kerülhetjük el a lemorzsolódást. (Nem lehet véletlenül, hogy nem bennem van a hiba?) Az hogy nem hoz felszerelést, nem készít leckét, nem számít. A kérdés az, hogy én mit teszek a bukás elkerülése érdekében. 

Na ettől vagyunk fásultak és rosszkedvűek. Ettől az állandó bizonygatástól, védekezési kényszertől. Attól, hogy olvasom egy férfi kolléga írását, kínosan ügyel rá, hogy nehogy kettesben maradjon egy diáklánnyal a tanteremben...

Viszont szeretek tanítani.

 

 

Megosztás a facebookon