Biztosan a szomorgó őszi idő is az oka, de valahogy sokszor eszembe jut, mennyi veszteséget hozott az idei év.

Mondanám, hogy a leg...., de az igazság az, hogy több is leg... . Mármint legszomorúbb, legégőbb, legfájóbb,  a maga módján mindegyik az.

Esterházy Péter. Mi, ha nem leg?  A mai magyar próza legje. Nem is csak íróként, de valahogy emberként is emblematikus személyiség (volt). Nem lehetett nem odafigyelni, ha szólt, ha megjelent, ha ott volt. (Amúgy az én szememben, mint férfi is ellenállhatatlan jelenség (volt). ) Kicsi vagyok ahhoz, hogy írói nagyságát méltassam, és fura mód nekem személy szerint nem is a kedvencem, mégis pontosan tudom, ő az Esterházy, senkihez nem mérhető.

 

Tőle egy kis ízelítő:

"Okosság, butaság. Elvileg az okosság jó (dolog), a butaság rossz. De ez is bonyolultabb. A gonosz okosok, a derék balgák. Annyi talán igaz, hogy az okosság megnyilatkozásai élvezhetők, nem, lenyűgözők, a butaságéi nem. Illetve távolról még az is. Egy igazán buta gondolat többnyire szinte eredeti már. Valami új, ami neked eszedbe se jutna. Épp az eszed takarja el azt a szép hülyeséget."

A sokat idézett mondat:

"Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá."

Nekünk ő az irodalom, ő meg ezt gondolja róla:

"A valódi irodalmi mű, nem is okvetlenül a remekmű, mint egy élőlény: kimeríthetetlen. És szabad."

"Élet és irodalom közül mindig az irodalmat választom, mert azt hiszem, ez az életem. A világ tényei nem az irodalom tényei. De a világ igazsága-i az irodalom igazsága-i."

Örök üzenet:

"Írod, hogy milyen nevetséges szenvedéllyel keressük magunkban és másban a nagyságot, és hogy milyen bután könnyű ezt a törvények elvetésében látni stb. Ez még nem azonos szerintem se a lázadással. Mert lázadni: kell!"

 

És Esterházyval tovább Somlóra:

"“Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt.”
Esterházy Péter: Harmonia caelestis, 245."

A másik nagy érvágás a művészvilágban. Az én fejemben ő az örök bohóc. Most már ő is az angyalok közül énekel:

 

Aztán ment utána Laux is. (Alakul az égi zenekar.) Ez volt az ifjúság:

És maradjunk a zenészeknél. Most a legutóbbi, Leonard Cohen. Nekem ő is az a kategória, aki az irodalomban Esterházy. Amit hozzátesz a világhoz, ahogy azt teszi, és a FÉRFI. Nem behelyettesíthető. Tényleg pótolhatatlan. Vannak, lesznek mások, nagyszerűek, fantasztiksusak,  csak épp mások.                                                 (Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Kosztolányi:Halotti beszéd)

És egészen más műfaj, de veszteség (írnám, hogy pótolhatatlan, de mint tudjuk, mindenki pótolható - vagy mégsem?):C. Molnár Emma, és Lux Elvira. 

Azon gondolkodtam, vajon miért érintettek meg ezek a veszteségek most mélyebben? Régebben is szegényebbek lettünk világklasszisokkal, de nekem ez most más volt. 

Talán mert velük párhuzamosan "folyt" az én életem. Mondanám, kortársak vagyunk, még ha idősebb is nálam mindegyik. Vagy mert hatottak rám. DE biztos, hogy sokkal szegényebbek lettünk.

 

 

Megosztás a facebookon